Mesék a kriptából - a legújabb mese(?) Álmában az ember nagyon sok különös helyen járhat, és nagyon sok furcsa, abszurd, esetleg ijesztő dolgot tapasztalhat. Van, hogy az álom nagyon életszerű, máskor csak elmosódott kis emlékképek maradnak meg benned. És bizony ott vannak a rémálmok, melyek mindig úgy megmaradnak az ember emlékezetében, hiába szeretné azokat minél előbb elfeledni. Ám megeshet, hogy az álom és a valóság közötti határvonal elvész a világban, és a rémálom nem álom többé, már nem az az ártalmatlan mozifilm, melyben néha te is sztárnak vagy hősnek érezheted magad. Lehet, hogy egyszer csak rájössz, amit tettél, már nem fordítható vissza. Álljon hát itt eme hátborzongató példája annak, hogy még éjszaka sem érezheted magad biztonságban. Ez a történet már nagyon régi, de elhihetitek, hogy valóságosat mesélek el nektek. A végén elmondom nagy titkomat, és akkor majd nem fogjátok kiröhögni az álom-valóság teóriát. Azt soha ne feledd el, hogy akár TE is lehetsz a következő. Vigyázz!!! VELED IS MEGTÖRTÉNHET!!!!!!!!!!!!! A 19 éves Steve mai napja is ugyanúgy telt, mint a többi. Délután négyig új munkahelyén telefonokat szerelt össze, hazaérve pedig örömmel fogadta, hogy 8 éves húga kivételesen nem a bejáratban terítette szét játékait, amelyekbe általában ő mindig belelépett. Csak egy nyitott mesekönyv hevert előtte. -Katie! Hogyhogy most nem gázoltam bele semmibe? – kiáltotta. – Ja. Biztos itthon van anya. – tette hozzá halkan, és száját elhúzva átlépett a könyvön. Feltrappolt az emeletre, és belépett a szobájába, de a látványra keserű düh szorongatta szívét. Katie éppen most fűzte fel az utolsó értékes, fáradságosan beszerzett program CD-it egy madzagra, és a nyakába akarta akasztani a csillogó kerek lemezeket. Félúton megállt a mozdulattal. Katie! Mit csinálsz? Hányszor mondtam neked, hogy ne játssz a dolgaimmal?! Ez a szoba neked tiltott terület, értetted? Na tűnés kifelé, és add ide a CD-imet! - Neked is szia! – vetette oda Katie. Sértődötten keresztbe fonta karjait – Steve könyörögve nézett a Cd-kre, reménykedve, hogy nem karcolódtak össze – és egy gúnyolódó nyelvöltést követően oldalra fordította fejét. Hosszú hajával közben szándékosan arcon vágta. Morcosan összeszorította ajkait, és felvetette állát. Steve legszívesebben nevetett volna húga arckifejezésén, de erőt vett magán, mivel most a CD-i épségben maradása volt a tét. Legközelebb bezárja az ajtót, az biztos, gondolta. Csak most az egyszer sikerüljön kizavarnia a lényt, és akkor ez garantáltan nem fordul elő többé! - Katie, légyszi! - Nem! Én találtam. -Az én szobámban találtad!!! Egyik kezével elkapta húga karját, de úgy hogy Katie fájdalmasan felszisszent, a másikkal a „csodálatosan” elkészített füzér madzagját próbálta kicsavarni a kezéből, de ő makacsul szorította. Ennek az lett az eredménye, hogy a futtában összecsomózott madzag szétbomlott, és a rengeteg CD beborította a szobát, begurulva még a szekrények, fotelok, asztal alá is. Steve nem bírta tovább, és dühösen kifakadva durván leordította a kislányt: -Te kis hülye! Mit mondtam az előbb? Most nézd meg, mit csináltál? Fel kéne, hogy pofozzalak! De aztán mész panaszkodni! Katie rápislogott. Néhány másodpercig várta, hátha mégis mond a bátyja valami vigasztalót, hogy nem olyan nagy baj, és hogy ne haragudjon, amiért így megszorította a karját és rákiabált, de hiába várakozott. Így szeme megtelt könnyekkel, és a Cd-k tengerén átgázolva kirohant a szobából. -Még neked áll feljebb? – kiáltott utána. – Meg ne lássalak még egyszer, csak ha nincs kezed, vagy meghaltál!!! Annyira mérges volt, hogy az utolsó mondatot ha lehet, még hangosabban ordította. -Hogy beszélsz a húgoddal? Ezt meg ne halljam még egyszer! – kiabált fel anyja a konyhából. Közben hallatszott, ahogy Katie becsapja a szobaajtót. Összepakolta a többségében karcos CD-ket, volt amelyikről ránézésre megállapította, hogy ki lehet dobni. -Hú, tényleg megverem! Bekapcsolta LCD-monitoros számítógépét. Egészen este kilenc óráig levelezgetett barátaival. Mikor lement vacsorázni, anyja éppen szendvicset kent. Katie már asztalnál ült, de mikor meglátta lépcsőn közeledő bátyját, nyomban felugrott a székről, és távozott a konyhából. - Menj! Mielőtt én is kidobálom a játékaidat! - Fejezd be, jó? Még csak nyolc éves. - Nem érdekel, hány éves! Az még nem változtat a dolgon, hogy egy csomó mindenem elveszett miatta. Legalább megtanulja, mit szabad, és mit nem! Amúgy apa dolgozik? - Éjszakás, reggel jön haza. Nekem is mindjárt el kell mennem, ügyeletes leszek. Vigyázz a húgodra, ne veszekedjetek megint nekem! - Hát persze – legyintett lemondóan Steve. Miután befejezte a vacsorát, anyja elment, Katie is kimerészkedett és megette a neki hagyott ételt. Steve bezárkózott a fürdőszobába és megengedte egyszerre a hideg- és melegvízcsapot. Színültig engedte a vizet, levetkőzött, és belefeküdt a kádba. Élvezettel hajtotta fejét a szélére, karjait pedig oldalt kilógatva helyezte kényelembe magát. Lassan rátelepedett zsibbadt agyára az álmosság, és behunyta szemét. A szokásos napi konfliktus után örült, hogy végre ellazíthatja tagjait. Eszébe jutott a lány, akivel nem rég ismerkedett meg a telefonos műhelyben, és elmosolyodott. - Angelica! Olyan szép vagy! És aranyos. Remélem, te is úgy érzel irántam, mint én. Gyönyörű vagy! Egy újabb lépést kéne tennem, hogy közelebb juthassak a szívedhez. Na, majd holnap. Alig várom, hogy újra lássalak. Egy perc múlva elnyomta az álom. Új dimenzióba repült a lelke. Ugyanott volt, azzal a különbséggel, hogy most ott állt Angelica az ajtóban, és vágyakozón végigmérte a felsőtestét. Közelebb lépett, egy méterre megállt tőle, és hátrarázta dús, csillogó, hosszú haját. Kíváncsian odahajolt a fiúhoz, majd elégedetten vetkőzni kezdett. Piros kardigánján nagyon lassan lehúzta a cipzárt, kibújt belőle, és a sarokba dobta. Csábosan rákacsintott. - Huh! Vao! A szűk kék pólótól megint csak gyorsan megszabadult, mint egy kiéhezett oroszlán, úgy szakította le magáról. Láthatóvá vált bársonyos, sima bőre, lapos hasa, és a vörös csipkés melltartó alatti domborulatai. Steve szinte kiugrott a bőréből, szeme fel-le mozgott a csodás testen. A lány intett, hogy maradjon a helyén. Egyik mutatóujját szájába dugta, és szopogatni kezdte. Ezzel az ujjával végigsimított oldalán, hasán, majd felvándorolt melléig. Keblei között két ujjával erotikusan körözve lesétált, egy kicsit elidőzött köldökénél és alhasánál. Kigombolta nadrágját, és lecsúsztatta a bokájáig, mindvégig rajtatartva szemét a „csorgó nyálú” srácon. Steve most még kellemesebb látványban részesült, érezte odalent is izgalmát megnyilvánulni. Tenyerével végigsimított lebarnult combjain, és kilépett a farmerból. Felemelkedett, hátranyúlt, és ledobta a melltartót. Tenyerével simogatta feszes melleit. Türelmetlenül lerántotta szintén vörös bugyit, és letérdelt a fiú arcához. Az csókolgatni kezdte kebleit. Kezével is simogatta, de a lány ellökte karjait. Izgatottan közelebb hajolt, hogy a fiú jobban hozzáférhessen felsőtestéhez. Átölelte a nyakát, és magához szorította őt. Körmei végigszántottak hátán. Most elhúzódott, és felemelkedett a hűvös kövezetről. Jobb lábával belépett Steve mellé, majd testén átvetette másik lábát is. Mintha csak a lány irányította volna, a kád olyan széles lett, mint amilyen hosszú. Ő kényelmesen térdre ereszkedett fölötte, de nem ért hozzá bőréhez. Karjaival kétoldalt megtámaszkodott a kád peremén, és rátapasztotta ajkát Steve szájára. Nyelvükkel szenvedélyesen birkóztak. Angelica végre teljes súlyával ránehezedett a fiúra, testük összeforrt, mintha mindig is eggyé tartoztak volna. Gyors ritmusban mozogni kezdett rajta. Steve erősen kapaszkodon, nehogy lemerüljön. A lány úgy dobálta magát, mintha vad, szilaj paripát lovagolna. Mindketten nyögdécseltek és ziháltak, Angelica ide-oda forgatta fejét. De Angelica szép alakja most valamiért elhalványodott, és Steve nagy bánatára eltűnt. -Ne! Ne menj el pont most! A kád lassan visszaváltozott eredeti méreteire, Steve pedig magához tért a mámorból. Nem volt kellemes az ébredése, nem kapott levegőt, orra megtelt vízzel. Kinyitotta szemét. Azonnal felült a kádban. Ahogy kiköpte a vizet szájából, hasonlított egy rozsdásodó szökőkútra. A víz már jéghidegre hűlt. Prüszkölve nyúlt a törölközőért. Gyorsan kimászott a borzongatóan hűvös fürdővízből, és arcához szorította. Annak ellenére, hogy fürdés előtt szárazat hozott be, az mégis nedves volt. - Mi a…? Elvette arca elől a törölközőt. Tekintete véletlenül találkozott a kilinccsel. -Mi ez? Stev e előrehajolt, hogy tisztán látja-e. Egy véres tenyérnyom díszelgett rajta. Összeszorította szemhéját. El kell tűnnie a vérnek! Mikor újra körülnézett, minden a normális helyzetét foglalta el, a visszataszító vérnyom eltűnt. Megkönnyebbülten törölte meg mellkasát. A törölköző már száraz volt. Ahogy a hátához ért, felnyögött. Kis hegeket tapintott ki lapockájánál. Lélegzetvisszafojtva számolgatta a karcolásokat. Tíz. Pontosan tíz! Nem foghatja rá semmire. Angelica tíz körme nyoma. A valódiság bizonyítékai. Megmagyarázhatatlan dolog. Ez lehetetlen! Felvette alsónadrágját és pólóját, és kihúzta a dugó a kád aljából. Lábujjhegyen lesétált a földszintre, még mindig valamilyen emészthetőbb magyarázaton gondolkozva, de semmi értelmes nem jutott eszébe. Benyitott a húgához, aki békésen aludt nagy rózsaszín maciját átölelve. - De jó neked! Én is szeretnék ilyen kicsi lenni! Nem lenne annyi gondom. - Szája kis mosolyra húzódott. – Jó éjt! Csendesen lenyomta a kilincset, és visszaengedte a zár nyelvét. Felgyalogolt saját szobájába, és fáradtan elterült az ágyán. Bekapcsolta a tévét, de csupa unalmas műsor ment. Az egyik adón egyszercsak a vonagló Angelina jelent meg. - Miért látlak mindenhol téged? Rácsapott a távirányító piros gombjára. Nyakig betakaródzott. Hirtelen valami ólomnehezékként húzta le szemhéját, és elragadta az álomvilág. Megint Angelica állt előtte. Egy hatalmas, ismeretlen szobában voltak. A szoba régies bútorokkal volt berendezve, a világoskékre festett falakon híres festők drága, értékes festményei lógtak. Úgy tűnt, már rég nem lakik senki a házban, itt-ott pókhálók lengedeztek, a polcokat vastag porréteg borította. Az asztal, amelyik előtt a fiú állt, elég kopottnak tűnt, a másik oldalán, vagyis 2 méterre tőle, Angelica egy kedves mosolyt küldött felé. Nem volt túlöltözve, csak egy falatnyi bugyit viselt. Rámutatott az asztal Steve-hez közelebb eső végére. Egy elbűvölő arany borítású, emberi alakot formázó, 30 centi magas és 40 centi hosszú láda feküdt ott, előtte egy aranyozott kulccsal. - Nyisd ki, kérlek! – szólalt meg csilingelő hangon a lány. - De mi van benne? - Ne kérdezd, csak nyisd ki! Ott a kulcs. Rajta! Vágyakozva végigjáratta tekintetét a lányon. Megbabonázva nyúlt a kulcsért, beillesztette a zárba, és jobbra fordította. – Nem történhet semmi. Csak álom. Milyen játékot talált ki? – gondolkozott. Egy kis kattanás hallatszott. Angelica gúnyos mosolyt küldött a fiúra. A fedél nagy robajjal felemelkedett a dobozról egészen a plafonig, majd a kandalló előtt fekvő puha perzsaszőnyegre zuhant. Utána füst- és párafelhő szállt fel utána a magasba, majd kavarogva hatfelé vált szét. A hat felhő lesüllyedt Angelica előtt, azután felmagasodva átlátszó szellemteremtményekké váltak. - Mik…ezek? – Steve nyelt egyet. - A világ hét leggonoszabbik szelleme. – válaszolt a lány. – Bármilyen alakot fel tudnék venni, még a tiédet is. Arcáról és kezéről levált a bőr, ujjairól leolvadt húsa és kivillantak csontjai. Steve elszörnyedt, és a kijárat felé pislogott. - És a fürdőszoba? Azért tényleg egy nő szelleme vagy? - Igen. A hét legnagyobb gyilkos között egy nő is van, ugye, hihetetlen? - Végre egy jó hír az álomban. - Álom? – Angelica, és az összes szellem felnevetett. – Ó, hát nem édes? Most szabadítottad fel a hat pontosan száz éve befogott főgonoszt. Egyedül engem nem kaptak el, de egyedül nem tudtam mihez kezdeni. Én nem nyithattam ki, örökre eltűnnék a föld színéről. Egy ilyen szerencsétlennel, mint te, elhozattam ide a házamba őket, és most végre egyesíthetjük erőinket. Könnyen ment, nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű lesz eltulajdonítani az emlékeidet. A legjobb alakot öltöttem fel, nemde? Belesétáltál a csapdába. –nevetett. – Hagyjátok nekem. – mondta a társainak. Mind a heten felemelkedtek, és elkezdtek körözni a feje felett. Az eddig Angelicát játszó szellem kezébe a semmiből egy csákány került, és azt suhogtatta felé. Steve felemelte karját. A lány csákánya megvágta tenyerét, pontosan az életvonalba karmolva. Steve olyan fájdalmat érzett mintha tényleg valós lenne a seb. Ideje lenne felébredni. Ez kezd katasztrófává válni. Szédülés fogta el, füle csengeni kezdett. Az egész homályossá vált, és összeesett. Mikor magához tért, újra az ágyában feküdt, és egy nagy puffanás térítette magához. Szerencse. Még mindig éjszaka volt. Felült. Mintha valami nagy esett volna le az udvarban. Ledobta magáról a takarót, és vaksin az ablakhoz botorkált. Megfogta a két sötétítőfüggöny sarkát, és széthúzta az anyagot. Kilesett az udvarra. Csak a bokrokat, és a diófát látta, egyelőre semmi gyanús. És ott fekszik Rheno, kedves farkaskutyája, mellső lába és feje látszik csak ki a takaros kis kutyaházból, és állát a földön nyugtatva alszik. Alszik? De hisz éjszaka nem igazán szokott aludni! És lám csak! Kilóg a nyelve is. Pedig nincs olyan meleg odakint. És valami ott…a lábánál…sötét…nagyon…nagyon…mintha…és… - Jézusom! A kutya feje megmozdult, de nem olyan irányba, amerre átlagosan szokott. Lasssan, nagyon lassan lecsúszott nyakáról, és komótosan arrébbgurult, mintha természetes lenne az egész esemény. Nyakából sugárban spriccelni kezdett a vér. - Rheno! Ó, nem! Kijjebb hajolt az ablakon. Miközben a párkányra támaszkodott, mindkét tenyerén nedvességet érzett. Megnézte, felemelte, és…jobb kezén meglepő pontossággal az életvonal, erre emlékezett, a bal kezén viszont…semmilyen seb. De az ablakpárkányon hat vérfolt volt. Öt vércsík közvetlenül egymás mellett, ami lefelé vezetett, és egy elmosódott tenyérnyom. Ezek szerint…két személy vére szárad az ő ablakában. Az övé, és…azé, aki megölte Rheno-t. De hogy jutott fel ide? Akkor az az öt csík kutyája gyilkosának kezéről maradt itt, Rheno vére. És ez a rohadék eltűnt! Kijjeb hajolt, és ekkor látta meg a véres kéz- és láb(!)nyomokat a falon, amelyek hozzá vezettek, és most vette észre a bejárat felé irányuló meztelen talpak nyomát. - Uramisten! A rohadt életbe! Katie! Azon nyomban becsapta a két ablakszárnyat, és kikerülve egyik fotelt az ajtóhoz sietett, amit este gondosan bezárt. Ekkor kaparászás szűrődött be hozzá, erre a kilincs felé indított mozgássort megszakította, és leeresztette kezét. Csak Katie szobájába ne nyisson be! Istenem! Add hogy ne tegye! A folyosón fény gyúlt, és egy sötét árnyék jelent meg az ajtórés alatt. A kaparászás dörömböléssé erősödött, és egy suttogó hang megszólalt. - Érted jöttünk, Steve! Engedj be minket! Meg akarjuk köszönni, hogy kiengedtél! - Mííííííííííííííííí? De hisz az csak álom volt! Álmodtam az egészet! És ez is álom. Ugye? Odalentről egy borzalmas kiáltás harsant. - Neeee! Ne bántástok! – kiabált ki kétségbeesetten Steve. Szíve a torkában dobogott. Pár pillanat múlva egyikük megszólalt: - Ahh! Sajnos már túl késő! Vele gyorsan végeztünk. Inkább rád várunk! - Neeeem! – ordított fel. Térdre esett. Az ajtón egy átlátszó kéz nyúlt át, és egy egéyz test követte, ami végül átalakult aggódó anyjává. - Ó, Steve! Miért nem vigyáztál a húgodra? – utánozta anyja szemrehányó hangját. Az ajtó kitárult, és az „anyja” félreállt. Az egyik kísértet Katie élettelen testét tartotta maga előtt – Katie mellkasán tátongó seb – aki most egy vízihulla színét és formáját öltötte magára. A másik kezében pedig – minő gonosz lehet az, aki képes erre – Katie még mindig dobogó szívét tartotta kezében. Steve hiába küzdött a rosszuléttel, elhányta magát. A szellem széttépte a szívet, és a lassan felálló fiú felé dobta. Még a folyosón állva ellökte a halott lányt és átlépett a küszöbön. Mögötte egy harmadik is belépett, és forgó láncfűrészt tartott kezében. Steve riadtan az ablak felé hátrált, ás hátát a falnak szorította. - Ez…őrület! A szellem odaúszott hozzá a levegőben, és felé kapott. Steve reflexeire hallgatva az arca elé kapta karját. Az éles szerszám nagy lendülettel végigvágott húsán. Steve felordított, valós fájdalmat érzett. Talán tényleg igaz, hogy itt a vég? A vágás a csontjáig hatolt, szinte kettészelte alkarját. A tenyeréig szétvált a keze. A vére beborította a szobát, még az arcát is. Kábultan próbálta felfogni, mi történik. Ködös aggyal még az ablakhoz araszolt. A másik szellem kést repített vállába. A negyedik szellem hatalmas, torz , farkas alakban tört be a szobába, és belemélyesztette agyarait vérben ázó karjába, és ráncigálni kezdte. Egyenesen lerágta kezét. Kézfejét rögtön leharapta. Steve reménytelenül ordított, senki nem hallotta meg segélykiáltását. Álom és valóság keverékéből a hangok nem szűrődtek ki. Az ablak előtt állva érezte, lába mindjárt összecsuklik, de két gonosz lény megtartotta. Egy pillanattal később hangos csörömpölést követően üvegszilánkok záporoztak tarkójába és lapockájába, hátán pedig egy iszonyatos nyomást érzett. Teste ívbe feszült. Lengőbordái között egy csontváz véres keze bukkant ki, és karjait (csontjait) begörbítve kiránotta őt az ablakon, és lehúzta a mélybe. A ház előtt egy sötétkék Peugeot parkolt le. A vezetője kiszállt, és kitárta a kaput. - De jó, hogy hamarabb hazajöhettem elég álmos vagyok! – gondolkozott Steve anyja, és bekormányozta az autót. Pár méter után döbbenten taposott a fékre. Fia a fűben hevert, és hét félig ember, félig farkas kinézetű alak harapott bele újra és újra. Most egyikük felemelte fejét, és véres fejével morogva ránézett az autóban ülő nőre… Szóval ennyi volt a mesém, és most, mint az elején ígértem, íme az én hozzáfűznivalóm: Kérdezhetnétek, miért tudom ennyire, mi történt: Hát elmondom: Azért, mert én is ott voltam! Finom volt az asszony! Meg Steve és a kis Kate is! He, he ,he! És ahogy a meséknek vége szokott lenni, bár hangsúlyozom, ez nem mese, boldogan éltünk, amíg meg nem haltunk. De halottként még boldogabban. He, he, he! Ja, és Ti, akik most meghallgattátok (ebben a formában olvastátok – az író hozzászólása) fantasztikus élményeimet, ti rettegjetek a legjobban, mert figyellek ám! Ne mosolyogj, mert ma éjszaka tényleg elkaplak! Na jó éjt! És rém-álmokat! Álmodj, amíg megteheted! Aztán meg béke poraidra! He, he, he!